Interlude elemzés (2. rész)

A köz- és színjátékok egyik lehetséges értelmezése:

2.    rész:

Nyitó közjáték (előadja: Marufuji Izumi)

A monológ Marufuji érzésein keresztül mutatja be az ember emocionális kettősségét, az ismeretlen, a valóság megismerése iránti vágyat és az attól való félelmet, amelyek egyszer a boldogságunk forrásai, másszor pedig a szomorúságunk okozói. Szembe kell-e néznünk a teljes valósággal, szükségünk van-e a függönyre, amely eltakarja előlünk a színfalakat? A színdarab veszít-e az értékéből, ha a színfalak mögé tekintünk, s immáron új ismereteink birtokában megpróbáljuk újra, egyszerre előadóként és a közönség részeként is élvezni az előadást?

Az érzéseinket, vágyainkat egy eltérő aspektusból vizsgálva rádöbbenhetünk, hogy bármennyire is erősnek hisszük, nem feltétlenül elegendőek a valóság megismeréséhez és elfogadásához. Megszabadulva a látásunkat torzító ego függönyétől a színtiszta valóság először rémisztően hat, s ráeszmélünk, hogy saját érzéseink valójában jelentéktelenek. Tisztán olyannak látni a dolgokat, mint amilyenek valójában…, énközpontú tudatunk számára először felfoghatatlan, legszívesebben sikítanánk. De megismerve és megértve a dolgok valóját rádöbbenünk, hogy nem szabadna kiáltanunk. Ez a mi választásunk volt, nem beszélhetünk róla senkinek, mert lerombolhatjuk mások világát. Azt kívánjuk, hogy bárcsak soha ne kerestük volna azt a világot, amibe bepillantást nyertünk, annyira szokatlan számunkra, s alig győztük le kétségeink nagy részét, máris újabbak gyötörnek: talán vissza kellene térnünk, s elfeledni azt, amit megtudtunk?

A függönyt újra leeresztve bár ugyanazt látjuk, érezzük, mint egykoron, de valahogy mégis más lett minden. Nem lett jobb, nem lett rosszabb, csak mi változtunk meg, kicsit többek lettünk, s kicsit kevesebbek is. Többé nem tartozunk már ebbe a világba, de az újtól még félünk. Mégis folytatjuk a kutatást az új világ után, figyelmen kívül hagyva azokat a jeleket, amelyek figyelmeztetnek, hogy ha tovább folytatjuk utunkat, akkor bizony választanunk kell, nem ingázhatunk örökké.

Visszatérve megszokott világunkba szívünkben visszhangzik egy érzés: Függönyt fel! Álljatok félre, nevetséges ez a felvonásközi komédia, nem veszitek észre? Talán kicsit irigykedem rájuk, szeretnék én is újra a zajos közönség része lenni, ami önfeledten élvezi a megszokott mindennapi közjátékot. Legszívesebben letépném a függönyt, hogy ti is lássátok azt, amit én. De nem tehetem, mert ez az én választásom volt, megtaláltam azt, ami után kutattam. A kettősség lassan megszűnik, a visszhang szertefoszlik, meghoztam a döntést… Nem feledem egyik emlékemet sem el, megőrzöm a boldogságot, megőrzöm a szomorúságot, s mindig meglátom a reményt. Még ha saját kutatásom nem is több csak a puszta önzőség egy újabb formája, amit nem veszek észre, akkor is ez lesz az én közjátékom.

Színjáték:

Az előző epizód folytatásaként először Tamát láthatjuk, amint a már jól ismert gyermekdalt dúdolja a napfényes, vidám világban. Főhősünk és a titokzatos lány (Aya) végre ismét találkozik a holdfényes világban: Ki vagy te? hangzik el a kérdés (ami valójában azt takarja: Ki vagyok én?), Mi ez a hely? Kik ők, mik voltak ők? Hová megyünk? Kimondott egzakt választ nem kapunk ezekre a kérdésekre. Hőseink menekülni kényszerülnek. Mutsuki a magasból szomorúan szemléli az eseményeket, nem tehet semmit. Ebben köztes világban Aya továbbra is emberként próbál élni, mert hisz benne, hogy egykori világa újra életre kelhet, a reményt a legnagyobb kétségek közepette sem veszíti el. Útban saját világa felé a köztes világ éjszakai sötétségét ragyogó napfény (a remény sugarai) oszlatja szét. A „városban”, ahol Aya él már senki nem létezik rajta kívül. Ki vagy te? Hangzik el ismét a kérdés, miért csak te voltál ott egyedül? Miért éreztem a jelenléted, akkor is ha nem láttalak?

A jelenetekben számtalanszor feltűnik a ragaszkodás a megszokott hétköznapi dolgokhoz, értékrendünkhöz, boldogság iránti vágyunk: 

-         Jegyet veszünk a vonatra, akkor is ha tudjuk nem fognak ellenőrizni,

-         Aya a kis kártyáit hajtogatva a vonaton valószínűleg éppen a történelmi évszámokat memorizálja, mert tudja, hogy tanulnia kell.

-         Ragaszkodás szeretteinkhez és emlékükhöz: Ismét feltűnik a holdvilágos rét, ahol Tama még életben van, de valamilyen oknál fogva főhősünk magára hagyja. (Újra megerősítést nyer, hogy Tama már nem él.)

-         A veszteség feledése iránti vágy Mutsuki tolmácsolásában: „Ne, ne emlékezz… csak felejts el mindent”, s a néző a fejében be is fejezi a mondatot: csak a jóra emlékezz.

-         Az élelmiszerboltban a pénztárnál otthagyja az áru ellenértékét, hiszen ő nem tolvaj

-         A gyalogos átkelőhelyen megvárja, hogy zöldre váltson a rendőrlámpa fénye (pedig nincs forgalom, a „város” teljesen kihalt)

-         Az otthon melege: ha teljesen egyedül is vagyunk, az egykori emlékek mindig kellemes érzést keltenek hazatérve, egy hely ahol mindig biztonságban érezhetjük magunkat

-         És ami mindenki számára ismerős lehet: reggel felkelünk, vonatra, buszra, autóba, szállunk, iskolába megyünk, tanulunk, sportolunk, szórakozunk. Napjaink ismétlődnek újra meg újra, s annyira megszokjuk, hogy szinte már hiányoznának, s félünk attól (de ugyanakkor vágyunk is rá), hogy valami felborítja ezt a látszólagos harmóniát.

-         A ragaszkodás lehet káros, de erőt is adhat, átsegíthet válságos időszakokon, hogy aztán újra folytathassuk a „normális” életet

-         Többször feltűnik a magánytól való félelem és az ellene való küzdeni akarás („Én egyáltalán nem félek tőlük, amitől félek, hogy a romokba dőlt életemet kell látnom”).

Ezernyi kérdés megválaszolása ezerszer több újabb kérdést vet fel: Mit csinálsz itt? Mi ez a hely? Nem tudom. Nem tudod?... Tudván azt, hogy ami elmúlt, az már soha többé nem tér vissza, nem folytatható tovább a közjáték. Éppen ezért mondja Mutsuki, hogy felejts el mindent, azért hogy az újjászülető világban a főhős és a néhány szerencsés kiválasztott zavartalanul folytathassák megszokott életüket végtelen közjátékok sorozatában. Aya nem akart felejteni (pontosabban: a főhős nem akarja feledni Aya emlékét), s ezért hatalmas árat kell fizetnie: teljesen magára marad. Szembe kell néznie a valósággal: „De most már te is itt vagy. Nincs többé hová futnod…”. Megfogalmazódik Aya létének, emlékének célja: nem élhetünk örökké az emlékeinkben, nem tehetjük meg nem történtté a rossz dolgokat, mert ha így teszünk, akkor csak játszunk szeretteinkkel, illetve bennünk élő emlékeikkel. A valóság tagadása hozza létre Aya emlékének szükségszerű létezését, amit nem lehet kitörölni. („Én itt vagyok, és addig maradok, amíg mindenki vissza nem tér.”). Aya mindennapi élete monotonnak és egyhangúnak tűnik a főhős számára. Már-már kétségbe vonja saját létezését is: Nem hall semmit, nincs senki a világban, minden olyan jellegtelen… pont mint az ismétlődő napok, semmi nem változik. („Biztos, hogy egészen létezem…?”).

A válasz egyedül csak a döntésén múlik: Itt vagyok, létezem, és éppen ezért tudok változtatni a dolgokon. Magunk elé kitűzve egy célt minden cselekedetünk és döntésünk annak megvalósításának irányába hat. Megtörve a monotonitást megakadályozza a napok végtelen ismétlődését (szórakozni mennek a vidámparkba), de ismét visszatér Tama emléke (szédítő körhinták, epres fagyi, önfeledt szórakozás stb… ezek mind olyan dolgok, amit Tama szeretett), ugyanakkor felismeri, hogy nélküle is tud boldog lenni („Először nem tudtam, hogy alakul majd a mai nap… De mikor így láttam őt, rájöttem, ahogyan egyre jobban megismerem őt én is boldog vagyok.”).

Aya a nap végén először mosolyodik el, prezentálva, hogy mások boldogsága egyben a saját boldogságunk is, a boldogság öncélú hajszolása pedig csak szomorúságot, bánatot szül. Nem lehetünk igazán boldogak, ha nincs egy biztos pont az életünkben (személy, hely, emlék), aki/ami jóban-rosszban mellettünk marad a maga valójában. S bár egyszer minden megváltozik, a veszteségtől való félelmünk következtében nem mehetünk el a boldog pillanatok mellett. („Nem fogok eltűnni. Mindig veled leszek. Nem tudom, hogy mi az alapja annak, amit mondani készülök éppen, de egy biztos: veled akarok maradni. Így kérlek, bízz bennem!”)

A történet fordulóponthoz érkezik, a főhős felismeri, hogy körülötte minden csupán csak díszlet, a képzelet műve. De vajon kinek a képzelete mozgatja ezt a világot, ki akarja, hogy Aya egyedül létezzen, s miért? Meghozzák a döntést, másnap reggel elhagyják ezt az üres világot, kerüljön bármibe is. (A jelenet minden képsorában beszűrődik a kora reggeli nap fénye, jelképezve a reményt.). Az elhatározás megszületett, minden cselekedet egyetlen célt szolgál. De létezik egy erő, ami árnyak formájában manifesztálódva (talán Mutsuki és a főhős emlékeinek, belső félelmeinek, keserűségének és a lerombolódott fizikai valóság sajátos keveredéséből táplálkozva) meg akarja akadályozni a cél elérését, azonban az Aya által megtestesített reménysugár elpusztítja az árnyakat.

Hirtelen egy hangos sikoly visszhangzik a sötétségében (Utalás a rész elején található közjátékra: „Nem üvölthettem tovább hangosan. Mert a kiáltásom az, ami le fogja rombolni ezt a világot!”). Ismét találkozunk a hölgytrió tagjaival, valamint Sugyuval, akik szintén az árnyakkal küzdenek Együttes erővel sikerül elmenekülniük egy védett helyre. (A jelenetekből egyértelműen kiderül, hogy a Pandora Tervezet tényét, lényegét miért blokkolták a projektben résztvevők emlékezetében. Kaoruko-n és Aya-n kívül a másik két lány nem tud megbírkózni az árnyak szimbolizálta félelmével, s még maga a főhős is felordít a blokkolt fájdalmas emlékek előtörése következtében.). De már késő, Pandora Szelencéje résnyire felnyílt, s szembe kell nézniük a benne rejtőző gonosszal, s reménnyel egyaránt. A tudás nem feltétlenül jelenti azt, hogy értjük is a dolgok működését, s ebből kifolyólag elhamarkodott döntést hozhatunk. Ezért a Pandora Projekt létét igyekeztek elrejteni, kitörölni mindenki emlékéből, aki felfedezi ezt a gondosan elrejtett ismeretet, az a többiek érdekében feláldozható, s örökre a színfalak mögé kényszerül. A Pandora Projekt kifejezés hallatán a főhős szemei előtt ismét emlékképek peregnek le:

-         Egy hatalmas üvegkupolás termet láthatunk, amelyben összesen tizenkét darab kapszulaszerű kabin látható (A Pandora Projektbe résztvevő kiválasztottak helye)

-         Egy kabint láthatunk belső nézetből, ahogyan lassan felnyílik a fedele, s furcsa szkafanderes emberek veszik körül a benne fekvőt

-         Ismét láthatjuk, hogy az iskola romjai között a főhős Tama tetemét tartja a kezei között

-         Egy pillanatra feltűnik a kabinban fekvő Mutsuki, akinek a fejéhez elektródák csatlakoznak

Hőseinkre ismét rátámadnak, s a Városháza felé veszik az irányt, ahol Sugyu szavai szerint minden kérdésükre választ kaphatnak. Közben a blokkolt emlékek egyre hevesebben törnek elő:

-         Ismét lepörögnek az imént látott emlékképek

-         Végleg megerősítést nyer, hogy Tama csak emlékkép („Miért? Miért hagytátok meghalni?” … „Nem, az nem lehet, hogy Tama…”)

-         Megtudjuk az indokot, hogy miért csatlakozott főhősünk a Projekthez (Ha esélyed lenne visszaszerezni mindent, amit elvesztettél…).

Mutsuki még utoljára megpróbálja észhez téríteni főhősünket: „Ne… ne emlékezz! Ha bármi másra visszaemlékszel Hedgehog eljön érted…”. De innen már nincsen visszaút, az epizód utolsó jelenetében Aya-t láthatjuk a városháza előterében, ahol megjelenik Mutsuki és Hedgehog, hogy megakadályozzák bejutásukat, s azt, hogy fény derüljön az igazságra. Mutsuki Aya-t teszi felelőssé a világot elárasztó szomorúságért, s ismét megpróbálja végleg eltörölni emlékét.

Záró közjáték (előadja: Mutsuki-chan)

A záró monológban Mutsuki szavai arra utalnak, hogy egyre nehezebben birkózik meg a Pandora Projektben kijelölt „rendezői” szerepével. A világok megteremtőjeként, fenntartójaként az örök magány lett az osztályrésze, ami még egy felnőtt ember lelkét is szép lassan felőrölné, nemhogy egy gyermekét. Úgy érzi teljesen elfeledték, s vágyakozva tekint vissza azokra az időkre, amikor még ő is boldog volt. Gyermeki lelkében önmagát is marcangolja: Én nem vagyok jó? Azt hitte, hogy ha vállalja küldetését, akkor minden a régi lehet, de szavai arra utalnak, hogy Aya még most is az útjukban áll (Ez az egyik olyan pont, ami valószínűsíti, hogy Aya is a 12 kiválasztott egyike volt, de végül nem vett részt a projektben. Ezért van az arca lesatírozva az összes „barátok” fotón az első részben. Amiatt hogy Aya elhagyta a projektet, Mutsuki haragjában megpróbálja még az emlékét is kitörölni az újjászülető világból, nehogy a lerombolódott realitásra emlékeztesse a túlélőket, mivel Aya emléke a kulcs a valódi és a mesterséges világ között.) Mindennek véget akar vetni, mindenkit gyűlöl, amiért ez lett a sorsa.

Elmélkedés Aya üres világáról:

1.      elmélet: Mivel Aya valószínűsíthetően csak emlékkép, nem vesz részt a Pandora Tervezetben (a 3. befejező részben ezt meg is erősíti az egyik jelenet), így az ő részletes emlékei hiányoznak a mesterséges világból, s ezért azok az emberek is akik a városában éltek (Valószínűleg ezért üres a világa.) Mivel a főhős emlékei erősek, Mutsuki hiába próbálja Aya-t és városának emlékét törölni, nem sikerül, mindig egymásra találnak.

2.     elmélet: Aya világa azért üres, mert a főhős csak őt ismerte abból a városból. Általánosságban van fogalma róla, hogy hogyan néz ki a város, esetleg Aya házát ismerte is, de az emlékképek nem elég részletesek ahhoz, hogy Mutsuki Aya valódi emlékei nélkül ténylegesen újraalkossa a világát (igaz érdeke sem fűződik hozzá, s lehetséges, hogy csak a főhős emlékei miatt létezik minimális szinten Aya világa).

Zárszó:

A 3. és egyben befejező részben végre számos dologra választ kapunk, s szokás szerint számos újabb kérdés vetődik fel, s marad megválaszolatlanul. Megpróbálok majd elméleteket felvázolni arról, hogy kik a lehetséges túlélők, mi történhetett a valódi világgal, s lehetséges-e a felébredés, a Projekt elhagyása, valamint egy-két érdekességet a visual novel változatról is. De erről majd máskor írok, ha lesz hozzá elég energiám. Aki eljutott idáig, s végigolvasta ezt ,annak köszönet az idejéért!

Készítette: Vmcsakjo